Miért lettem éppen bőrgyógyász?
Röviden: mert úgy gondoltam, hogy ez a legérdekesebb. Szerencsére ma is így gondolom, pedig már az egyetem alatt és később is nagyon sok csábítóan érdekes dologgal találkozik az ember. 39 féle „első” szakvizsga létezik!
Hosszabban : Barátaim úgy vélték, belgyógyász leszek – azon belül egyébként az immunológiai betegségek érdekeltek a legjobban. Talán az tartott vissza a belgyógyászattól, hogy iszonyatosan nagy terület. Nincs orvos, aki át tudná tekinteni.
Gondoltam a nőgyógyászatra is, azon belül pedig a genetikára és prenatális diagnosztikára. Szívesen lettem volna részese egy ilyen gyorsan fejlődő területeknek. (A prenatális diagnosztika a magzat vizsgálatával foglalkozik, célja a fejlődési rendellenességek megelőzése). Az is felemelő érzés volt, amikor életem első szülését lebonyolíthattam. Fantasztikus érzés elsőként kézbe venni egy új embert. Amiért végül mégsem a nőgyógyászat felé vettem az irányt, az talán az volt, hogy ugyanakkor nem volt igazán elhivatottságom a nagy műtétek végzése felé, pedig sokakat éppen ez vonz a „manuális” szakmák felé. 5-6 órás műtétet pedig nem lehet úgy végezni, ha valaki nem vágyik erre.
Egészen más jellegű tudomány a pszichiátria, ami szintén hihetetlenül érdekes tud lenni. Lelki problémái szinte mindenkinek lehetnek. Ráadásul ez az a szakma, amelyből szerintem a legnagyobb hiány van. A pszichiátria jól is ment, leginkább az tartott vissza, hogy esély sincs arra, hogy a pszichiátria nagy rejtélyei a közeljövőben megoldódjanak. Egyszerűen túl bonyolult az agy.
Ötödév
Az orvosi tanulmányok során az ötödik év döntő fontosságú. Ekkorra már sok szakmából vizsgáztunk, vagy éppen tanultuk, így már lehet megalapozott döntést hozni. A bőrgyógyászatra is ötödéven jártunk. Kétségtelenül nagyon érdekelt, de amikor gyakorlatvezetőm, megkérdezte, hogy nem akarok-e bőrgyógyász lenni, mert úgy látja, hogy ez engem érdekel és jól is megy, meglepett a kérdés. Nagy megtiszteltetés persze egy ilyen felvetés, de gondolkodási időt kértem. Valahogy egyszerűen addig nem gondoltam rá. Aztán ahogy a hetek teltek, rájöttem, hogy semmi más nem érdekel jobban. Szerencsére senki nem próbált rábeszélni, így valóban önállóan dönthettem.
Egy apró lökés, ami azért mégiscsak befolyásolt, az Szegedi Gyula belgyógyász professzor volt, akitől megkérdeztem, hogy ha valamiért nem lehetne belgyógyász, mit választana. Gondolkodás nélkül mondta, hogy bőrgyógyász. Merthogy ott látszik a betegség. Nem kell laboratóriumi vizsgálatok tömegét vizsgálni, hogy tudjuk, mi történik a beteggel. Ehhez hozzátehetnénk, hogy belgyógyógyászati eseteknél sokszor csak akkor láthatjuk az elváltozást, ha meghal a beteg és boncolásra kerül. Tulajdonképpen akkor helyettem megfogalmazta, hogy mit is szeretek a bőrgyógyászatban: A bőrgyógyászat a belgyógyászat egy ága, méghozzá egy rendkívül „őszinte” ága: soha nem mondhatjuk egy betegnek, hogy „javulnak a laborparaméterei”. Ha nem lesz jobb a bőre, nem érdekli, hogy jobb-e a vérképe.
Az is előnye a bőrgyógyászatnak, hogy a műtétes szakmák örömeiből sem marad ki teljesen az orvos: nagyon sok kisműtétre nyílik lehetőség, ha valakit ez érdekel. És valóban: a klinikán később volt olyan időszak, amikor szinte minden nap operáltam is.
Ezt a lehetőséget különösen azért szerettem, mert egyébként az egészségügy néha olyan, mint a gyerekmondóka (Ez elment vadászni…) Az első orvos az ambulancián dönt a kórházi felvételről, a második felveszi az osztályra, a harmadik (osztályvezető) megerősíti a műtét szükségességét, a negyedik megoperálja, majd, az ötödik megnézi a szövettant, a második hazabocsátja, és mire visszajön a szakrendelésre, már a hatodik orvos az, akivel megbeszélheti a szövettani eredményt. Ez szervezésileg jó lehet, de nem csoda, ha a betegek néha csak kapkodják a fejüket és elveszettnek érzik magukat. Ha magam megoperáltam (és néha meg is néztem a szövettant soron kívül), néhány orvost máris ki lehetett iktatni.